Az ápolásra fordított kiadások, ellenőrzése, a pénzügyi források hatékony felhasználása, végső soron az ápolásra szorulók biztosítási keretek közötti ellátása érdekében több ország úgynevezett Ápolás Biztosítás keretében – önálló kasszából – finanszírozza az ápolási ellátásokat. Németország, Hollandia, UK, USA, Izrael a szolgáltatók által nyújtott, ellenőrzött szolgáltatásokat fizeti, míg például Ausztria a páciensnek juttat szolgáltatás vásárlásra meghatározott összeget. Valamennyi országban törvény szabályozza a kereteket. Hazánkban az otthoni szakápolási szolgálatok kialakításával és önálló finanszírozásuk megteremtésével az első lépést megtettük az ápolás biztosítás kialakítása felé vezető úton. A hazai rendszer a német ápolás biztosítási rendszer alapjait képezi le, annak mintájára alakítható ki a legkönnyebben.
Kiemelten javasoljuk, hogy a szakdolgozói (különösen az ápolási) területen is kerüljenek finanszírozási kódok kialakításra, illetve a meglévő, mintául szolgáló területeken (gyógytorna-fizioterápia, dietoterápia) – az orvosi gyakorlathoz hasonlóan – rendszeres kódfejlesztésre/kódkarbantartásra/felülvizsgálatra kerüljön sor. Ehhez azonban elengedhetetlen az egész ellátó rendszerben egységesen értelmezendő szakmai protokollok kidolgozása. Az evidenciákon alapuló jó gyakorlat alapján szükséges kidolgozni az ápolási protokollokat, mert enélkül nem növelhető a betegbiztonság, nem csökkenthető a nozokomiális fertőzések előfordulása és nem számolhatóak fel az elavult szokások alapján az indokolatlan és/vagy elavult eszközökkel és/vagy elavult kivitelezési gyakorlattal és/vagy akár intézményen belül is jelentős eltérésekkel kivitelezett beavatkozásokból adódó negatív következmények. A fejlesztési folyamathoz széles összefogás, megfelelő módszertan, a nemzetközi jó gyakorlat megismerését lehetővé tevő idegennyelvi ismeret és irodalomkutatási tapasztalat is elengedhetetlenül szükséges, a hazai gyakorlat ismeretén túlmenően. A fejlesztéshez jó mintát szolgálhat az Ápolástudomány tankönyve vonatkozásában az eddigiekben ezen a területen széles körű összefogással elvégzett fejlesztő munka. Mindez a skill/szimulációs gyakorlatok megfelelő szakmai hátterének biztosításához is elengedhetetlen.
Az ápolás szakmai képviselete érdekében, önálló Ápolási Főosztály megerősítése az EMMI-ben és az apparátus megerősítése, különös tekintettel a több mint százezer szakdolgozó és közöttük a több tízezer ápoló hazai és nemzetközi képviseletére, a szakképzés ágazati irányítás alá kerülésére, a kötelező továbbképzési rendszer reformjának és a szakdolgozói licence rendszer bevezetésének szükségességére.
Az országos vezető ápolói munkakör kialakítása a hozzá tartozó hatáskörrel és infrastruktúrával, a szakmapolitikai döntések támogatása érdekében. Az ápolás országos szakfelügyeleti rendszerének visszaállítása, a külső, belső minőségügyi rendszer működésének ellenőrzésére.A magyarországi középfokú ápolóképzés jelenlegi rendszere – melyben a szakgimnáziumi képzés keretében általános ápolási és egészségügyi asszisztensi végzettség, majd a 12. évfolyamot követően gyakorló ápolói, végül ápolói végzettség szerezhető – a korábbiakkal ellentétben számos ponton nem teljesíti a vonatkozó 2005/36 EU direktívában (Európai Tanács 2005/36/EK rendelet) megfogalmazott és hazánkra is kötelező érvényű minimum feltételeket (7. ábra). A 2005/36/EK direktíva értelmében az ápoló képzés befejezett 10. évfolyamtól kezdődhet, nappali munkarendben folytatható, minimum 4600 órás és 3 éves képzés formájában. A hazai középfokú ápoló képzés a direktívától eltérően a 9. évfolyamtól kezdődik (egymásra épülésekkel és beszámításokkal), nappali és esti munkarendben is folytatható, ahol akár 1527 óra, míg nappali képzésben 3214 óra (két szintű képzés) és 3639 óra (három szintű képzés) közötti lehet az óraszám (abban az esetben, ha beszámítjuk a szakgimnáziumi képzés vonatkozó óraszámait is, bár az EU direktíva csak azonos képzési szintről engedi a beszámítást).
A fentiek következtében az a súlyos helyzet alakult ki, hogy a hazai középfokú ápolói végzettség vonatkozásában az Állami Egészségügyi Ellátó Központ 2012-t követően jogszerűen nem adhatja ki a 2005/36/EK uniós irányelv minimum követelményeinek való megfelelést és így az EU konformitást igazoló hatósági bizonyítványt, valamint a rendszer gyökeres átalakítása nélkül hazánkkal szemben kötelezettségszegési eljárás indulhat, és ápolóképzésünk kikerülhet a közösségi jog alapján automatikusan elismerhető végzettségek közül.
A Nemzetgazdasági Minisztérium a szakgimnáziumi rendszer bevezetésekor meghatározta a 4+1 éves szakgimnáziumi szakképzés és a szakképesítés-ráépülés maximális óraszámát (amivel nem biztosítható a 2005/36/EK direktíva ápoló képzés vonatkozásában előírt óraszáma). Az EU direktívában előírt 4600 órás képzés helyett az NGM által meghatározott keretekhez alkalmazkodva az összes óraszám három szintű képzés esetén (általános ápolási és egészségügyi asszisztens, 1 év gyakorló ápoló, 1 év ápoló): nappali munkarendben, iskolarendszerű általános ápolási és egészségügyi asszisztensi képzéssel 3851 óra, iskolarendszeren kívüli általános ápolási és egészségügyi asszisztens képzés esetén 3639 óra, esti munkarendben iskolarendszeren kívüli általános ápolási és egészségügyi asszisztens képzés esetén 2876 óra. Két szintű képzés esetén (2 év gyakorló ápoló, 1 év ápoló) nappali munkarendben 3214 óra, esti munkarendben 1527 óra.
A meghatározott óraszám szakmailag nem megfelelő, hiszen nincs elegendő óraszám az egyes tanagyag tartalmak mélyítésére az ápoló képzésben a gyakorló ápoló, illetve utóbbi esetében az általános ápolási és egészségügyi asszisztensi képzéshez képest, pl.: a gyakorló ápoló és az ápoló képzésben már nincs lehetőség anatómia és élettan oktatásra, azaz az általános ápolási és egészségügyi asszisztensi képzés 9. évfolyamban van mindössze anatómia-élettan oktatás, miközben a gyakorló ápoló és ápoló képzés szélesebb hatásköre miatt ez feltétlenül szükséges lenne mindkét ráépülő képzés esetében.
Utóbbit az is ellehetetleníti, hogy szakmailag nem megfelelő a tantárgyak oktatóinak végzettsége (pl.: a klinikum és a gyógyszertan oktatását BSc ápoló, egészségügyi szaktanár is végezheti), miközben az OKJ ápoló önálló gyógyszerrendelési, infúziós terápia elrendelési hatáskört kap az SZVK szerint (a gyakorló ápoló képzéshez képest mindössze 17 óra további gyógyszertan oktatás mellett és gyakorló ápoló/ápoló képzésben anatómia/élettan oktatás nélkül). Mindezekből az is látható, hogy az SZVK-ben meghatározott kompetenciakör és a Kerettantervben megjelölt fejlesztendő kompetenciák számos olyan elemet tartalmaznak, amelyekre nem lehet felkészíteni a képzés során a tanulót (pl.: gyógyszerrendelés, artéria punkció). Esetükben a kerettanterv további anomáliái: belgyógyászat, sebészet, gyermekgyógyászat tantárgyakat tanulnak az első tanévben, miközben velük egyszerre tanulja az anatómiát, illetve gyógyszertant a 2. évben, terápiás alapismereteket a 2. félévben tanul. Ezen tanulóknak az első tanévben több mint 20 témakört kell elsajátítaniuk, ami sem szakmailag, sem pedagógiailag nem támogatható. Miközben a tanulók egyre alacsonyabb alapkompetenciákkal jönnek, sok gyerek nagyon megterhelőnek érzi ennyi féle témakörben a figyelmét megosztani. Sokaknál írási, olvasási készség is nehezített, és idegen nyelvet tanulnak (angol/német/latin). Mindezek miatt az első félévben nagy a lemorzsolódás, így az ösztöndíjrendszer sem tudja betölteni motiváló szerepét.
További probléma, hogy míg korábban a teljes ápolóképzés, addig jelenleg az általános ápolási és egészségügyi asszisztens, illetve több szakasszisztensi képzés is elvégezhető iskolarendszeren kívüli képzés formájában, ami nem felel meg az 36/2005 EK EU direktívában foglaltaknak. Az iskolarendszeren kívüli rendszerrel kapcsolatos problémák, hogy szervezhető egyéni felkészítés, csoportos képzés és távoktatás keretében, tehát manuális készség vizsgálat és bemutatás nélkül is elvégezhető, a gyakorlatok ellenőrzése nem, vagy csak írásban jelenik meg, ami súlyos szakmai probléma. Jelentősen alacsonyabb az óraszáma az iskolarendszerrel ellentétben, ilyen képzést bármilyen jogi személy akkreditáció után indíthat, az akkreditációt pedig a MKIK területileg illetékes szervezete vizsgálja. Az intézménynek semmilyen eszközparkkal nem kötelessége rendelkezni, keretszerződés bemutatásával megvalósulhat az akkreditáció az MKIK által felkért szakértők bevonásával. Míg az iskolarendszerben meghatározottak az óraszámok tantárgyanként és témakörönként, addig az iskolarendszeren kívüli oktatásnak az összes óraszáma szabályozott, és az is jelentősen szélesebb keretek között. Az iskolarendszerű képzések tananyag tartalma, szakirodalmi háttere, és oktatói is szabályozottak. Az iskolarendszerű képzések központi kerettantervvel rendelkeznek, míg az iskolarendszeren kívüliek csupán a Szakmai vizsgakövetelményekben (SZVK) meghatározott szabályoknak kell megfelelniük, és a modultartalomnak csak töredéke (pl.: feladatprofilok) jelenik meg. Javasolt az ágazati szakképzések felülvizsgálata, és az SZVK 7. pontjában annak meghatározása, hogy az adott OKJ szakképzés felnőttképzés esetén milyen formában nem szervezhető. Emellett szükséges az általános ápolási és egészségügyi asszisztens képzés esetében is megszüntetni az iskolarendszeren kívüli képzési formát.
Az NGM meghatározta az iskolarendszeren belüli képzéseknél a modulok és a tantárgyak darabszámát, jellemzőit. Bizonyos arra érdemes területek önálló tantárgyként nem, csupán tantárgyon belüli témakörként jelenhetnek meg, pl.: az anatómia-élettan csupán egy témakör egy olyan tantárgyon belül, ahol további 4 témakörrel együtt (pl.: elsősegélynyújtás) alkot egy olyan tantárgyat, amelynek értékelése egy összesített érdemjeggyel történik. Emellett megszűnt a tantermi/demonstrációs gyakorlat, ami az elméleti oktatással párhuzamosan elengedhetetlen az egyes beavatkozások elsajátításához, és nem pótolhatja a kórházi gyakorlat.
Az ágazati szakképzés helyzetét tovább rontja, hogy az előzetes szakirányú szakmai ismeretek beszámítására – 2011. évi CLXXXVII. törvény 22. § (1) bekezdés – vonatkozóan nincsen országosan egységes rendszer, a beszámítás mértéke a szakmai programban rögzített szubjektív megítélésen alapul, melyek iskolánként/képzőként eltérőek. Tudomásunk van olyan esetekről is, hogy azonos szakmai múlttal rendelkező tanulók vonatkozásában sem egységes a beszámítás mértéke, illetve nem ritka az olyan esetek előfordulása sem, ahol szakmailag nem indokolható az a beszámítás, amire az adott esetben sor kerül. Az ezt lehetővé tevő szubjektivitás egyben támadhatóságot is jelent mind az iskolarendszerű, mind pedig az iskolarendszeren kívüli képzésben. Nem utolsó sorban a szakmaiság – humánerőforrás képzés – szempontjából sem mindegy, hogy mi és milyen mértékben kerül elismerésre. Az országosan egységes beszámítási rendszer hiánya problémát jelent az iskolarendszeren belüli képzések, de nagyobb problémát jelent a piaci alapon működő nyereségorientált jogi személyiséggel rendelkező vagy jogi személyiséggel nem rendelkező képzők vonatkozásában, ahol esetenként cél lehet a költségek csökkentése és a versenyképesség növelése (rövidebb képzési idő más, szakmai alapon működő képző intézményekhez képest) a beszámítás lehetőségének kihasználásával a képzési idő irreális mértékű csökkentése, sokszor a szakmai érdekek figyelmen kívül hagyásával. A beszámítás rendszerének vonatkozásában országosan egységes rendszer felállítása, és egy megfelelő minisztériumi háttérintézmény keretében történő koordinálása.
A szakképzésről szóló 2011. évi CLXXXVII. törvény 2013. január 1-től lehetővé tette az egészségügyi szakképzések vonatkozásában egyfajta duális képzési struktúra megvalósítását. Az elmélet és a gyakorlat egységessége érdekében nélkülözhetetlen az iskola és gyakorlati képzőhely közötti szoros együttműködés (kötelező dokumentált egyeztetések az iskola és gyakorlat szervezője/folytatója között), melyhez szorosan kapcsolódik az országosan egységes és betartandó tantárgyleírás/tematika biztosítása, és annak a gyakorlat szervezője/folytatója részére történő rendelkezésre bocsátása, melyen – jól felépített képzési struktúra mellett – a gyakorlati oktatásnak alapulni kell. Így tud megvalósulni az elméleti oktatási témakörökhöz kapcsolódóan a gyakorlati ismeret elsajátítása, alakítható ki a készség, képesség, manualitás.
Ugyanakkor a gyakorlatban jelenleg a duális képzés során a szakmai gyakorlatok szabályozatlansága rendkívül megnehezíti a szakképzés kimeneti követelményének hatékony megvalósulását. A legnagyobb probléma az, hogy nincs korrekt szakmai és jogszabályi előírás arra vonatkozóan, hogy bizonyos szakmai gyakorlati képzések megvalósításához milyen létszámú és szakmai kompetenciával rendelkező személyi állomány szükséges. Míg a köznevelési rendszerben ez szabályozott, a gyakorlati képzőhelyek vonatkozásában ez hiányosság. Az adott gyakorlati képzőhely vonatkozásában nem tudható, hogy van-e függetlenített szakoktató; hány tanuló jut egy szakoktatóra, és milyen konkrét elvárásoknak kell megfelelnie pedagógiai szempontból, illetve végzettség és gyakorlati tapasztalat tekintetében. Amennyiben mentor látja el a feladatot, úgy kérdés, hogy amennyiben napi ápolási beosztása mellett teszi ezt (pl.: 50 ágyas osztályon 2 fő ápoló, akik közül az egyik a mentor), úgy mikor van ideje a tanulókra és azokra a munkafolyamatokra, amit szakszerűen kell látniuk a gyakorlaton a leendő ápolóknak.
A 11. évfolyamban tanulók már gyógyító osztályon töltenek gyakorlatot. Melléjük segítő, állandó felügyeletet kellene biztosítani, hiszen először látnak meztelen testet, akinek a tisztálkodásában, ürítésében segíteniük kell. Először találkoznak a haldoklással, halott ellátással, amire valójában nincsenek felkészülve, először látnak vérző és gennyes bőrfelületet, stb. Az itt szerzett tapasztalatok nagymértékben gátolják több esetben a tanulók sikeres pályamotivációját.
A gimnáziumot követő 2 éves gyakorló ápoló képzést végző tanulók esetében külön probléma, hogy a témakört érintően a gyakorlati oktatás nem tudja követni az elméleti oktatást, azaz szakmai ismeretek nélkül jelennek meg a területi gyakorlaton.
A duális képzés definícióját az Nftv. 108. § 1.b. bekezdése tartalmazza. Eszerint duális képzés: „a műszaki, informatika, agrár, természettudomány vagy gazdaságtudományok képzési területen indított gyakorlatigényes alapképzési szakon, illetve e képzési területhez tartozó mesterképzési szakon folytatott képzés azon formája, amelyben a szak – képzési és kimeneti követelményeknek megfelelően meghatározott, teljes idejű, a képzési időszakra, a képzés módszereire, a tanórára, a megszerzett tudás értékelésére egyedi rendelkezéseket tartalmazó – tanterve szerint a gyakorlati képzés a Duális Képzési Tanács által meghatározott keretek között, minősített szervezetnél folyik;”
A duális képzés tehát, a gyakorlatigényes alapképzési szakon folytatott képzés azon formája, amelyben a szakmailag minősített munkáltatóknál folyó gyakorlati képzések tantervi tartalmuknál, struktúrájuknál és a munkáltatónál töltendő, megnövelt óraszámuknál, valamint a megszerzett munkatapasztalatnál fogva növelik a hallgatók szakmai kompetenciáját, és erősítik a kultúráját. Mivel a duális képzés esetében a közreműködő munkáltató előre meghatározott módon a felsőoktatási intézmény tananyagához szorosan illeszkedve, formálisan is oktatja a hallgatókat a képzés során. E képzési rendszer segítségével olyan munkaerő kerül ki a felsőoktatásból, amely azonnal, több éves továbbképzés, és további anyagi ráfordítás nélkül képes belépni a munka világába. Ezáltal gyors és hatékony eszköz a minőségi munkaerőhiány kezelésére.
Jelenleg az Nftv. szerinti duális képzés az orvos- egészségtudományi felsőoktatási képzési területen nincs, ugyanakkor a modell kifejezett gyakorlatorientáltságára való tekintettel indokolt megvizsgálni az egészségtudományi képzések integrálását a duális képzési rendszerbe. Annak ellenére, hogy a munkahelyek, amelyek mint duális partnerintézményként vehetnek részt a programban, szinte kizárólag állami fenntartású intézmények, a duális képzési modell ez irányú becsatornázása nemzetstratégiai kérdésként, az egészségügy utánpótlás-kezelésében válhat esszenciálissá, hiszen a legnagyobb problémát humán erőforrás téren a kiszámíthatatlan fluktuáció jelenti, így tervezhetővé válna az utánpótlás. A hallgatók részére pedig a garantált, minimálbér 65%-át jelentő intézményi juttatás, a meglévő, normatív alapú szociális és teljesítményalapú juttatások mellett rövid távon is segítheti a megélhetést.
Az előző problémákhoz szorosan kapcsolódik az országosan egységes és kötelezően alkalmazandó, korszerű szakmai tartalmú, aktuális szakmai tankönyvek és az ajánlott szakmai anyagok, irányelvek meglétének hiánya. Hogy ez a tananyagok/témakörök vonatkozásában a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben megvalósítható legyen javasolt/célszerű a tananyagok elektronikus úton történő hozzáférésének biztosítása, ami nagymértékben hozzájárulhat az egységes képzési kimenet biztosításához.
Indokolt az ápoló képzés tankönyvi hátterének további bővítése. Jó példa erre „Az ápolástudomány tankönyve” című elektronikus tankönyv 2012-ben történő megjelentetése, mely hiánypótló volt a hazai ápoló képzés irodalmát illetően, hiszen többek között a korszerű evidenciákon alapuló nemzetközi gyakorlat hazai bevezetésének elősegítése érdekében jelent innovációt az egészségügyi képzés és gyakorlat terén.
Ismeretes, hogy a szakgimnáziumi rendszerben csökkent a közismeretei tárgyak száma (ágazatunk esetében a kémia, fizika és a földrajz esetlegesen az egyes intézmények szabad sávjában kerülhetnek oktatásra a komplex természettudományos tantárgy csekély óraszámán felül), így ágazatonként egy közismereti tárgy maradt, az egészségügy tekintetében a biológia. Emellett a gimnáziumokkal ellentétben csak egy idegen nyelv oktatása lehetséges, miközben a nyelvvizsga 2020-tól felvételi követelménnyé válik a felsőoktatásban. Mindez nehezíti nemcsak a jövőbeni kihívásoknak való rugalmas megfelelés esélyét, hanem a felsőoktatásba való jelentkezést is. Mivel csak biológiából áll rendelkezésére megfelelő óraszám, ezért a tanuló a fent említett tantárgyak tekintetében nem feltétlenül kap lehetőséget a középszintű/emeltszintű érettségi letételére, ez nehezítheti a továbbtanulását. 2017. évi jogszabály módosításnak köszönhetően a szakgimnáziumi képzés érettségi mellett mellék-szakképesítést is ad, azonban ez a mellék-szakképesítés választható a diákok számára, nem kötelező. Ez utóbbi két okból is problémát jelenthet: egyrészt a szakgimnázium ágazatunk vonatkozásában nem tudja betölteni szerepét, („elősegíti a felsőfokú képzésekbe való átlépést, biztosítja a továbblépés, tanulás, átképzés feltételeit, rugalmasan igazodik a változásokhoz és a folyamatos fejlesztésekhez”) és nem tud kellő számú, használható szakképesítéssel rendelkező fiatal munkaerőt biztosítani, másrészt a tanuló is könnyen nehéz helyzetbe kerülhet, hiszen szakképesítés nélkül és a felsőoktatásba történő jelentkezés esélye nélkül végezhet a szakgimnáziumban. Mindezt úgy, hogy hazánkban 1912 órában, 4 év alatt, 18 éves korhoz és érettségihez kötötten adható meg az a hatáskör az általános ápolási és egészségügyi asszisztenseknek, amelyet nemzetközi viszonylatban (pl.: Anglia, USA) 150-200 órában, 1-2 hónap alatt – akár e-learning elméleti képzéssel – kaphatnak meg az ápolási asszisztensek.
Egy 2017. évi módosítás értelmében az általános ápolási és egészségügyi asszisztensi képzés OKJ szakmai vizsgája a májusi időszakból átkerült a februári/márciusi időszakra (a szakmai szakértők és lektor ellenvéleménye ellenére). Ez azért probléma, mert a kerettanterv meghatározza az éves óraszámot hetekre lebontva, és a szakmai vizsga nem kezdhető meg a kerettantervben meghatározott ismeretek elsajátítása nélkül, azaz 4 év helyett 3,5 év alatt kell a tanulónak teljesítenie a megadott tartalmat. A fennmaradó időkeret – amit az előrehozott képesítő vizsga generál – kitöltéséről sem a törvény, sem a kerettanterv nem rendelkezik, így az intézmény saját hatáskörben rendelkezik róla és a szakmai képzés és vizsga szempontjából felhasználható óraszám csökken, miközben már az eddigiekben sem volt teljesíthető a 2005/36/EK direktíva által előírt minimum óraszám. Az NGM Szak és Felnőttképzési Szabályozási Főosztály javaslatára változnak az érettségi vizsga szabályai is. Ennek értelmében az elért érdemjegytől függetlenül az ágazati szakmai írásbeli érettségi vizsga (ahol az elégséges szintje mindössze 25%) jeles érdemjegyként beszámítva kiváltja a mellék-szakképesítés írásbeli szakmai záróvizsgáját (ahol az elégséges szintje 51%), miközben annak csupán 60%-át fedi le.
Sajnálatos módon megszűnt az egészségügyi ágazatban a pályaalkalmassági rendszer, így a képzésre jelentkezők alkalmassága sem egészségi, sem pszichikai, sem pedig fizikai szempontból nem kerül felmérésre még a képzés megkezdése előtt. A foglalkozás-egészségügyi szolgálat általában már a képzési rendszerbe bekerült szakmai gyakorlatát megkezdő tanulóra, vagy a végzettség megszerzését követően a munkaerőpiacon lévők egészségi alkalmasságára fókuszál. Az ápolói hivatás, az emberekkel való foglalkozás, komoly fizikai és pszichés megterhelést jelent. Pl.: A betegek mobilizálása során az ápolónak erőt kell kifejtenie, ami a 4 dioptria feletti munkavállalóknál komoly szövődményekkel járhat, vagy bírnia kell a vér látványát. Nem ajánlott bizonyos fertőző, illetve bőrbetegségek, allergiák esetén sem az egészségügyi pálya, hiszen egyrészt a dolgozó másrészt a betegek egészsége kerül veszélybe általa. Az ápolónak emberekkel kell kommunikálnia, segítenie, tehát ha a kommunikációjában vagy a mozgásában korlátozott nem fogja tudni megfelelően ellátni a rá bízott klienseket, vagy nem kaphat munkát. Bekerülhet az ágazatba olyan egészségügyi dolgozó is, aki például pszichésen alkalmatlan a feladatok ellátására, de akár testi/szellemi fogyatékossággal is szerezhet végzettséget. Mindezek okán indokolt az egészségügyi ágazatban a pályaalkalmassági rendszer visszaállítása.
Annak érdekében, hogy az egészségügyi ágazati képzésekbe megfelelő kvalifikáltságú szakemberek képződjenek, rendkívül fontos, hogy a szakképzési rendszerbe történő jelentkezésüket követően, felvételi eljárásra – írásbeli felvételi (pl.: biológia) és szóbeli elbeszélgetésre – kerüljön sor, annak érdekében, hogy a képzés megkezdése előtt kiszűrésre kerüljenek azon tanulók, akik a pályára akár szakmai ismereteik, akár személyiségjegyeik alapján alkalmatlanok. A hivatás gyakorlására nem alkalmas tanulók a képzés során negatív hozzáállásukkal rendkívül megnehezítik az elméleti és gyakorlati képzés megvalósítását, az ismeretek hatékony átadását, bomlasztó hatásuk érezhető a hivatás gyakorlására alkalmas tanulók vonatkozásában is. A teher nemzetgazdasági szinten is realizálódik. Ezen tanulók egy része – a képzési folyamat valamely szakaszában – sok esetben kilép a képzésből, a befektetett normatív támogatás tulajdonképpen elvész, a befektetett energia, költség nem térül meg. Az OKJ előtti képzési struktúrában működött a felvételi eljárás rendszere, mely sajnos a későbbiekben eltörlésre került.
Az Európai Képesítési Keretrendszer alapján kidolgozott Magyar Képesítési Keretrendszerhez sajnálatos módon nem illeszkedik megfelelően a középfokú egészségügyi képzési rendszer, ezen probléma orvoslása elengedhetetlen.
A későbbiekben külön is tárgyaljuk, azonban a képzés egészének áttekintésekor is fontos röviden említést tenni a gyakorlati képzés problémáiról. Alapvető probléma a gyakorlatvezetők, szakoktatók hiánya az intézményekben, a mentorok hiánya és az, hogy vagy nem tudnak a tanulókkal/hallgatókkal megfelelő mértékben foglalkozni, vagy hiányoznak a betegellátásból. Emellett a gyakorlati oktatás vonatkozásában problémát jelent, hogy szakképesítés birtokában, de felsőfokú pedagógiai végzettség hiányában nem végezhetnek gyakorlati oktatást az egészségügyi gyakorlatvezetők, ami a szakemberhiány miatt további súlyos problémákat eredményezhet a képzés vonatkozásában (lásd. II.11.4. pont).
A hiányszakma területek államilag támogatott képzésként való segítése továbbra is nagyon fontos lehetőség. Azonban fontos, hogy ne kerülhessenek a hiányszakmák közé olyan képzések, amelyek nem tartoznak a ténylegesen hiányszakmák közé. Sajnálatos módon a gyógymasszőr képzés hiányszakma területként államilag támogatott képzéssé vált, ami nem indokolt. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a hiányszakma területen visszaélések tapasztalhatóak az államilag támogatott képzések vonatkozásában. A munkaügyi központok által szervezett képzés résztvevői számára a képzés díja állami támogatás formájában kerül finanszírozásra, és duális képzés esetén a tanuló havi szinten jelentős anyagi támogatást kap. Ugyanakkor a szakmai vizsga sikertelensége esetén (ha a második vizsga sem eredményes) nem kell a kapott támogatást visszafizetni. Sem ez, sem egyes képzések indokolatlan támogatása nem járul hozzá a munkaerőhiány vonatkozásban érintett területek szakember hiány pótlásához, ezért a rendszer megváltoztatására van szükség.